Kíváncsi ember vagyok. Folyton keresek valamit. Képes vagyok órákig papírok, fényképek közé temetkezni, újból és újból átnézni mindent. Soha nem unom meg, lássam akár tucatnyiszor ugyanazt a papírt vagy képet, mindig találok rajta valamit, ami addig elkerülte a figyelmem, vagy addigi jelentéktelen szerepéből kilépve, jelentőssé válik.
 

Mindig pakolok, és mindig rábukkanok valami ereklyére, valamire, amiről addig nem tudtam, hogy létezik. A tegnap egy fénykép pakk akadt a kezem ügyébe. Még kicsik vagyunk rajta a nővéremmel. Úgy 8 évesek lehettünk. Még is, tegnap láttam őket először. Karácsonyfa előtti pózolás, apa horgászsikerének bizonyítéka és egy születésnapi fotó. Emlékezetes volt az a nap. Nővérem születésnapi tortájával mosolygunk a kamerának. Arra már nem emlékszem, hogy milyen sütemény is volt, de arra igen, hogy nagyon féltékeny voltam. Irigy, mert ő mindig kapott én meg soha. Volt rajta négy marcipánfigura, és az egyiket (egy zöld dinót), titokban megettem. Féltem, hogy megláthat valaki, ezért nem is ettem, inkább faltam. A következmény nem maradt el, nagyon fájt a hasam és a lelkiismeret is furdalt párhuzamosan az érzéssel, hogy velem nem foglalkoznak. Így végül is egyféle elégtételként tudtam be a marcipánlopást.
Aztán ma délután. Annyira elmerültem az emlékeim sűrűében, hogy észre se vettem, hogy ez alatt anya hozzám beszél. Mikor felrázott, annyira meglepődtem, hogy majdnem beleestem a kályhába. Le is szidott, mert vagy fél órája mondja nekem a mondókáját, én meg rá sem nézek, csak meredek magam elé, mint aki nem is ezen a földön jár.
 

Valóban máshol jártam, de a bolygót nem hagytam el. Hol a jövőben, hol a múltba merültem, terveztem, éreztem, felidéztem. Egyébként nagyon félek attól, hogy valamit elfelejtek, valamit nem tudok méltó képen megőrizni, tovább adni. Ezért, hogy ezeket az eshetőségeket elkerüljem, ápolom a szuvenírjeim, felidézem, frissítem az emlékeim.
 

Védjegyem a sápadtságom. Szinte mindenki negatív kritikaként emlékeztet rá, de én szeretem, hogy ilyen vagyok. Néha még rá is segítek a fehérségre, amit anyu is nehezményez. „ Olyan vagy, mint egy hulla!” De nekem tetszik.
Még szakmunkásba jártam, mikor az egyik gyakorlat alkalmával az oktatóm megjegyezte, hogy nagyon sápadt vagyok és érdeklődött a hogylétem felől. Mondtam, hogy semmi bajom, jól vagyok. De ő nem tágított, nem szállt le a sápadtságomról. Akkor kb. 49-50 kg lehettem. (175 cm magas vagyok). És ami ezután jött, kellemesen meglepett.

Osztálytársam, a Pufi azt mondta: „Hagyja Tanár úr, ő így szép!”
 

Azóta csak egyszer mondtak nekem hasonló kedveset: „nem azért, de tényleg szép vagy.”