Mikor kicsi voltam, óvodás, sokszor csúfoltak, mert nem voltam sem szép gyerek, sem módos szülök sarja. Úgy értem, nem gazdagok a szüleim, így nem voltak divatos, drága játékaim, szép ruháim, és a szüleim nem nyaltak be az óvónőknek, akik előszeretettel kivételeztek azon csoporttársaimmal, akiknek a szülei igen. De erről már biztos írtam.

Szépen nőttem, nőttem és nőttem. Ekkor a magasságom volt az ok az élcelődésre, majd a szemüveg és persze állandó jelleggel fenn álló csúnyaságom megléte.

Sokszor sírtam és utáltam is magam. Gyakran kérdeztem az „Istent”, miért teremtett ennyire rútnak, miért nem lehetek népszerű, miért nincsenek igaz barátaim. Nem tudtam olyan lenni, mint ők. Genetikai kódolásomból adódóan, nem lehettem szép, sem normálméretű, és a látásomon sem tudtam javítani. Így, ugyan azt mondták „majd kinövi!”, hát nem nőtte ki.

Évek teltek, múltak, elérkeztünk a jelenbe. Azt gondoltam, most már ennyi idős fejjel nem élek át hasonlót, nem ismétlődnek meg azok a szurkálódások, azok a negatív hatások, amit egyszer már, sorozatosan át kellett élnem. Tévedtem. Újfent tévedtem!

Tegnap este, mintha tíz évet visszarepültem volna az időben. Bulizni mentek a szobatársaim, és jött hozzájuk pár srác is. Én „aludtam”, de nem tudtam nem meghallani, nem elengedni a fülem mögött azokat a megjegyzéseket, amikkel engem illettek. Egész nap sírtam, mert rémes napom volt, és a sírás este is megjelent. Régen sírtam, ritkán sírok, de ha könnyezni kezdek, nem tudom abba hagyni. Rémesen fájt a fejem, a szemem, és nem is vágytam másra, csak, hogy végre aludhassam. De nem adatott meg ez (sem) nekem.

Igazából nem is az bántott, hogy a csúnyaságomon viccelődnek, ezt megszoktam, elfogadtam, hogy ilyen vagyok, sokkal inkább az, amikor megkérdezte az egyik srác, hogy szűz vagyok e. Szobatársam válaszolt:”gondolhatod”, erre ő : „egye fene….” pontosan nem emlékszem, mint mondott, de lényegében azt, hogy „…majd én megdugom..”

Azt hittem, a gyermeki gonoszságot kilehet nőni, de vannak, akiknek ez soha nem sikerül. Az életük során rengeteg embert megbántanak, megaláznak, bele sem gondolva ennek a következményeibe. Miért is tennék? Hiszen nekik ez egy jó szórakozás, és nincs is ennél fontosabb. Talán csak így akarnák kompenzálni a kishitűségüket? Nem is hinnénk, mennyi olyan ember van, aki full jól néz ki, mindene megvan, amiről más még álmodni sem mer, még sincs önbizalma, még is fél, retteg a visszautasítástól, a csalódástól, attól, hogy valaki bántsa. Ezért inkább ő teszi ugyan ezt. Nagy IQ betyároknak képzelik magukat egyesek, de kérdem én, ha valóban azok, miért nem gondolnak bele, hogy ők is pont e hatások ellen menekülnek?!

Mindig lesznek hozzájuk hasonlók és hozzám hasonlók. A viselkedésük soha nem fog változni. Akár akarunk, akár nem, beléjük botlunk, és ők megsebeznek bennünket. Ezt el kell fogadni, és meg kell tanulni rajta tovább lépni, hisz változtatni ezen nem tudunk és nem is lehet.

Akkor nagyon bántott, most már nem. Szűz vagyok, na és? Kit érdekel? Kinek lesz ettől az ismerettől jobb vagy rosszabb? Miért kevesebb egy ember, ha nem adja oda magát rögtön az első útba akadt férfinak?  Én ilyen életutat kaptam, más másmilyent, el kell fogadni és meg kell tanulni vele élni, játszani, hisz az élet maga is egy véges játék, mely a halál felé konvertál…