Nincs lelki erőm kimozdulni, semmihez sincs sem kedvem, sem energiám. Vágyom olyan után, ami soha nem jön el. Hiába minden, elvesztem és nem találom a kiutat ebből a sűrű rengetegből. Sötét van és félek egyedül. Rettegek felállni és elindulni bár merre is. Úgy érzem magam, mint Jancsi és Juliska az erdőben, mikor a szüleik ott hagyták őket, csakhogy mellettem nincs egy Jancsi, aki támogasson, bátorítson és fogná a kezem. Olyan sokszor megtettem egyedül ezt az utat, most miért nem megy? Igaz, hogy mindig ugyan ott lyukadtam ki, de volt merszem elindulni. Most miért nincs? Miért lettem hirtelen ilyen gyenge és sebezhető? Miért igénylem ennyire, azt hogy szeressenek és figyeljenek rám? Miért lettem ennyire emocionális? Nem értem, mire ez a változás? Téli depresszió? Ugyan, nálam ez évszaktól függetlenül állandóan jelen van, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Mikor súlyosabb, mikor kevésbe az. Eddig mindig sikerült legyőznöm, pontosabban elnyomnom, felülkerekednem rajta, de azt hiszem, elvesztettem minden reményem és kitartásom. Annyi minden összejött, megcsúsztam és nem tudom, meddig bírok kapaszkodni egy olyan ágba, ami csak a képzeletem szüleménye. Jobb lenne elengedni, és zuhanni. Zuhanni a mélybe, a halálba, a végső, irreverzibilis megsemmisülésbe. 

Átmeneti állapotként fel-felbukkan a magány megszüntetésére irányuló törekvésem, de ezek, ahogy jöttek, úgy mentek is, a hangulatom függvényében. De most, mindennél jobban meg szeretném szüntetni ezt az állapotot. Akarom, hogy elhagyjon, és a helyét átvegye a boldogság. Nem arra vagyom, hogy tolongjanak az emberek felém, azt nem tudnám elviselni. Én csak azt szeretném, hogy legalább egy őszinte ember legyen mellettem, aki megért, akinek jelentenék valamit, és akinek én is adhatok valamit magamból.

Miért olyan nehéz ez? Miért tűnik lehetetlennek, hogy boldog legyek, hogy találjak végre magamnak egy társat, aki elfogad, és akiben meglátom azt, amit oly’ régóta keresek. Hiába vannak próbálkozások felém és részemről, valahogy nincs meg az, amit keresek, legyen szó bármiről, nem kizárólag a szerelemről.

 Soha nem vagyok elégedett. Mindig keresem a jobbat és törekszem a még jobbra, a tökéletesre, már ami magamat illeti. Tudom, hogy nem lehetek az, de még is rossz érzéssel tölt el, ha nem én vagyok a legjobb, mert úgy érzem, tökéletlen mivoltom nem piacképes, hogy ilyen nyers legyek. Önsanyargatás, önmarcangolás, mind-mind azért van, hogy ezek által talán rájövök a hibáim megoldására. Az eredmény mindig az, hogy meg kellene halnom, és egy teljesen új testben, lélekkel, új környezetben kellene megszületnem. Ha nem lenne abszurd, azt is mondhatnám, hogy egy más világban, hisz’ nyilvánvaló, hogy itt, ebben a jelenben nekem semmi keresni valóm, semmi hasznom, semmi boldogságom.

Minden ember annyira küzd a boldogságáért, hogy elfelejti, valójában benne él. Csak hajlamosak az apró dolgok felett átsiklani és csak a csillagokat értékelni, melyeket nem lehet lehozni az égboltról, hiszen már azok sincsenek ott. Persze, az hogy kinek mit jelent, miben ölt testet a boldogság, eltérő. Ahány ember annyi boldogságról alkotott elképzelés. Kinek a család, kinek a karrier, kinek valami eszköz. De abban az egyben véleményem szerint megegyezünk, hogy mindannyian társsal, társakkal képzeljük el életünk boldog időszakát.

Zene. Nyolcadikos koromban, egyik osztálytársam azt mondta rám, hogy „zene mániás” vagyok. És tény, az vagyok. Már akkor is azt mondtam, hogy ha nem lenne a zene, én már nem élnék. Most is ezt vallom. A zene olyan erővel rendelkezik, mely összeköti az embereket nemtől, kortól függetlenül. Annyiféle stílus, hangszerelés, téma, hogy lehetetlen nem találni legalább egyet, amely közel áll hozzád, melyben megtalálod azt, amit keresel, amit nem tudsz kimondani, csak érzed, hogy ott van, de nem tudod mi az. Ekkor jön a zene, mely megoldja ezt a talányt és segít túlélni, segít megkönnyebbülni, ellazulni és nyugodtan aludni.

Bár vannak dolgok, melyekre a zene sem nyújt gyógyírt. Ekkor jönnek a barátok, az igaz, őszinte barátok, akik nem csak a sikerben vannak melletted, hanem a kudarcban is. Akik ha elestél, kezet nyújtanak, segítenek felállni és tovább haladni. Akik letörlik a könnyeid, akik észreveszik a láthatatlan, lelki cseppeket is. Akik halják a lelki segélykiáltásod, akik tudnak olvasni a szemedben, akik meglátják azt, aki valójában vagy, akik nem azt nézik, hogy, hogy nézel ki, hanem azt, amilyen vagy!

És persze a séta sem elhanyagolható! Egy kiadós lábjáratás csodákra képes ;) !!