Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy szeretne úgy élni, hogy majd büszkén mesélhessen a gyerekeinek, az unokáinak a mögötte álló évekről. Hasonló véleményen vagyok én is. Igyekszem minden jelentős képet rögzíteni, bebetonozni az agyamba, hogy majdan hitelesen tudjak róla mesélni, úgy lefesteni a gyerkőcöknek az emléket, mintha az csak tegnap történt volna. Minden apró mozzanatra szuvenírként vigyázom, ill. vigyáznék, ha valóban vissza tudnék térni az adott időbe és helyre. Ahogy a közhely is nyomatékosítja, „az évek megszépítik az emlékeket”, így sokszor nem a valódi, akkor érzett érzések jönnek felszínre, hanem sokkal szebb és tökéletesebb dolgok. Az évek múlása tehát folyamatosan torzítja a képet. Amit tíz éve vagy akárhány éve rossznak éreztünk, az mára lehet csodás emlék, vagy épp annál is borzasztóbb.
Sokat gondolkodtam mostanában a fent leírt mondaton, és arra jutottam, hogy tulajdonképpen nekem nincs semmi, ami vagy szebb, vagy rosszabb lenne, olyan, amit büszkén mesélhetnék, bárkinek.
Nézzük csak végig: óvodában mindig én voltam a rossz, a neveletlen, rendetlen, „verekedős” lány, közben viszont épp hogy engem bántott mindenki. Általánosban ugyanez. Közép suli, na, itt van némi történés. Depresszió, anorexia, kórház, majd újra itthon, ugyanott folytatva az életem, mint ahol abbahagytam. Azóta semmi. Pangás. Nem tettem le semmit az asztalra, nem tudok felmutatni semmit, nem tudok semmire büszke lenni, mert nem tettem semmit! Most meséljem azt, hogy „naiv voltam, állandóan meg akartam felelni mindenkinek, hagytam, hogy kihasználjanak, túlontúl odaadó voltam, nem találtam meg a közép utat, az utam, nem szerettek és én sem szerettem, gyáva, meghunyászkodó és soha felnőni nem akaró labilis lelkületű SENKI voltam”. Mi ez má’
Az élet nagy kincs! Mindenkinek csak egy van belőle, ami nem túl hosszú, és sokszor nem fér bele minden, amit elképzeltünk. Soha semmi nincs veszve, soha nem késő újra kezdeni. A lehetőség adott, mindenki magában hordozza azt. Hogy mikor, hogyan, mi okból történik a változtatni akarás, az egyéntől függ. Számomra, úgy érzem most jött el ez a pillanat. Változni szeretnék, és bármilyen nehéz is, megteszem, mert csak így lehetek boldog, így juthatok el a célig, a halál azon állapotáig, hogy elmondhassam, „én meg tettem, meg mertem változtatni az eddig elcseszett életem”.
Sokszor a szüleimet hibáztattam ezért, nem látva be, hogy ők csak a jéghegy csúcsát képezték. Az eredendő rossz én vagyok, én vagyok az, aki direkt tönkre teszi az életét, direkt úgy alakítja a sorsát, hogy az szürke én unalmas legyen. Ez a könnyebb út, ugye… Gyáva emberek útja, amit választottam, hiszen én magam is az vagyok. Erről az útról kívánok lelépni, ráállni a nehezebbre, de kalandosabbra, ahol megmutathatom végre az eddig elnyomott énem….
