Közismert tény, hogy rendmániás vagyok. Ebből adódik, hogy a nap bármely szakában, vagy az éjszaka folyamán hirtelen felindulásból elkezdek takarítani. Az volt szép, mikor este tízkor álltam neki porszívózni, a környék legnagyobb örömére. Még jó, hogy csak egy szomszédunk van, a határ többi területe pedig szántó föld. Mondhatnám, élek a természet lágy ölén, távol a civilizációtól, mert hiába város lassan egy éve, akkor is megőrizte falucska mivoltát. Csendes, nyugodt környék, még a madár sem jár erre :) . Bár hiába nem lakik rajtunk túl senki, az előttünk lakókat nyilván elgondolkodtathatta, hogy ki az a hülye, aki este tízkor áll neki porszívózni, holott alkalma lett volna rá egész nap. Na, mindegy!

Kitérőm után visszakanyarodnék a kiindulási ponthoz.

Tegnap, ez a váratlan ötlet, viszonylag korán, este 7kor villant fel bennem. Ültem a szőnyegen, olvastam egy könyvet, amit az egyik osztálytársamtól kaptam kölcsön - bartel volt, én a Király beszéde-t adtam. A legtöbb olvasni szerető emberke, teljesen belemerül a történetbe, szinte ott van benne a cselekménybe, mint szemlélő, akit nem lát senki, és a történettől függően ámul és bámul, vagy egyéb érzelmeit mormolja magában.

Szerény személyem némi nehézséggel rendelkezik a lazulást és a kikapcsolódást illetően, így maximálisan nem tudtam át adni magam a Jane Austin által lefestett tájnak és leírt érzelmi kavalkádnak. Volt egy kis hatásszünet, mikor különösebb ok nélkül lenéztem a szőnyegre. És mit láttam, na, mit? Ott éktelenkedett a zöld alapú, két téglalap alakú kék sávval megbontott modern szőnyegemen egy fehér cérnaszál. Valószínű a zoknimról válhatott le, amiben alszom, mert zokniban alszom.  Viszont a történetet sem szerettem volna meg szakítani, mert hát ez is abba a "letehetetlen" kategóriába tartozik.

Befejeztem a fejezetet, leporoltam a sok kis figurámat, elrendeztem a temérdek mennyiségű plüss állatomat, a könyveimet, kiszórtam a virágokat és meg is öntöztem őket, amit gyakran elfelejtek, és elmentem a porszívóért. Pár perccel az után, hogy beindítottam a gépet, anya benyit és megkérdezi, hogy mit csinálok. Én álltam értetlenül, hogy ez most költői kérdés, vagy szegényem egyszerre vesztette el a látását és a hallását?! Feleltem, hogy porszívózóm, közben rá néztem az eszközre célzásként, hogy ezzel a zajos micsodával követem el ezt a tettet. Rám néz, néz, néz, áll, majd, hogy a fészbúk új nyelvének kedvenc szavát használjam, lájkolta, becsukta az ajtót és tovább állt. Kellett nekem is némi idő, hogy magamhoz térjek ebből a sokkból, mert ez az volt, és folytassam a mániám. Befejeztem. Anya megkért, hogy a nappaliban is kövessem el a bűntényt, melyet apám értékelt így. Ő nem ragaszkodik a rendhez, sőt. Tett egy szintén kellemes megjegyzést, amivel oly' gyakran illet: "olyan leszel, mint öreganyád!". Nem kívántam vele vitába szállni, mert felesleges, magamat meg idegesítem más miatt, szóval vele, nem foglalkoztam, a véleményem magamban fogalmaztam meg. Ez pedig az volt, hogy lennék én olyan, mint ő, többek közt, mert őt sokan szerették. Mindig puha volt a bőre és illatos.  Rossz szava senkihez sem volt, és őhozzá sem szólt senki emelt hangszínnel vagy bármi rosszindulattól töltve, kiváló almás pitét tudott csinálni, és sorolhatnám, ha szavakba tudnám önteni, de nem tudom, így ezt a gondolatmenetet nyitva hagyom.... Lényeg, hogy nála jobb és szerethetőbb ember nem igen van (szőlőszem- hasonlat, Petőfi: Apostol). Nagyon szerettem és szeretem pedig már lassan 11 éve halott...

Azért viszont nem lennék olyan, mint ő, mert ő relatíve sokáig élt. Én meg nem szándékozom sokáig élni, és nem is fogok. Ezt a sokadik érzékem megsúgta. Kivált kép a nem épp egészséges életvezetésem okán, és egyéb "bogaraim" miatt sem...

Anyával megbeszéltük, hogy a közterület takarítása miért nem rendelkezik hatással, vagyis hogy nem kerül öt percbe és ugyan az az áldatlan állapot uralkodik a nappaliban, mint behatolásom előtt. Apa megcsodált bennünket egy gúnyos tekintettel, és mindenki ment a maga útján. Váltig állította, hogy nem ő a rendetlenség kialakítója, nem, ő teljesen a rend és a tisztaság híve. Eszközeimet betettem a helyükre, fordultam kettőt, és nem is csalódtam családom férfi tagjaiban. Túlélő csomaggal meg pakolva, cipős lábbal, sáros- olajos ruhában, mint a világ urai, oly' elégedettséggel terültek el a nappaliban, mint a nagy-alföld és nézték a tévét. Anyával egymásra néztünk, és mindenki ment a maga dolgára.....