Hétvégén beszélgettünk anyával. Ez azért is megemlítendő, mert nagyon ritkán van alkalmunk leülni és nyugodtan beszélni. Mindig útban van, rohan ide-oda, ahogy én is. Szinte alig látjuk egymást. A hét 5 napján Keszthelyen vagyok, kollégiumba, hétvégén meg ő nincs itthon mert dolgozik. Így kivételes alkalom volt most. Nem volt jó idő, így nem tudott a kertben tenni- venni, a házi munkát meg megcsináltam én, tehát „unatkozott”.

Én a szobámban tanultam, mikor be toppant és zavarában nem tudott hogy megszólítani. De ez az én hibám, mert nagyon nehéz velem beszélgetni, nehéz olyan témát találni amire nem egyszavas válaszokat adok, hanem kifejtőset és nehéz megtalálni azt az időt mikor nem reagálok hevesen egy-egy kérdésre. Pláne mikor tanulok, akkor tudok nagyon mérges lenni, ha zavarnak.

Sablon kérdéssel kezdett: „ a suliban mi újság?”  aztán rögtön jött a következő: „most akkor miért költöztél ki a kollégiumból?” . Egyszerre két kérdést szegezett nekem, miközben még az elsőt sem tudtam felfogni, annyira benn voltam épp  József Attila életében.

Utóbbi kérdés volt az, amire igazán kíváncsi volt, ezért is csak erre válaszoltam. Vettem egy mély levegőt, magamhoz tértem, és válaszoltam. Természetesen rögtön jelezte rosszallását és egyet nem értését, mire felhoztam egy ésszerű példát. A válaszom egyébként az volt, hogy nem tartom már értelmét, így suli végén. Szóval a példa az volt, hogy nézze csak meg az elmúlt 7 évet. Minden évben sulit akartam váltani, amit csak ők akadályoztak meg, a kollégiumba hol beköltöztem, hol ki, és ezt minden évben eljátszottam. És ez a be-ki ugrálás az életemre általánosságban el mondható. Bármibe kezdtem, azt félbe hagytam, és ugrottam a következő szeszélyembe. Zene iskola ( ez azért mert furulyára írattak be, de én zongorázni  szerettem volna megtanulni, de erre akkor sem és most sincs pénzünk), nyelv tanfolyamok, kézilabdázás, görkorcsolya,  társasági-, közösségi programok stb.

Ennek azon egyszerű oka van, hogy nem bírom az állandóságot, a monotonitást, nem tudok hosszú távon megmaradni egy helyen, egy dolognál. Ezért gyorsan váltogatom a helyzetem, a hobbim, még mielőtt megunnám, mert mihelyt ez bekövetkezik, úgy érzem, hogy kényszeres, hátrányos és börtönként élem meg. Elnyomásként, és egészségtelenül hat rám. Zárkózottá tesz, még jobban és a kedvem is elveszi az egésztől.  Tehát most ismét bejárós vagyok, újból itthon.

Következő „én csak beszélgetni szeretnék” téma, az, hogy mi van a fiúkkal. Mondom, megvannak, biztos. Ez annyit jelent hogy nincs barátom. „És mi van azzal, akivel nyáron találkoztál?”. Na ez határozottan ledöbbentett. Emlékszik rá, holott nem is beszéltem róla sem előtte sem utána, és még az esélyét is elkerültem, hogy szóba kerüljön. Nem szívesen beszélek róla. Hárítottam: akkor szép volt, jó volt, most is az, de csak egy emlék, egy élmény és egy új barát. „ Beszéltek?” nem, sajnos…bár beszélnénk, de nem rajtam múlik…

Látta, gondolom, hogy kényelmetlenné vált számomra a beszélgetés, és az erőltetett figyelem és jó kedv, mire rám förmedt: „ most mi bajod? Nagy ritkán látjuk egymást és még ilyenkor  sem lehet normálisan beszélni…!” és kiviharzott.

Mondanom sem kell, hogy erre felkaptam a fejem: MIVAN???

Hát ez van: képtelenség velem kommunikálni, szót kicsikarni, és elégedetten távozni….

EZ VAN! Akinek nem tetszik, nem kell velem szóba állni. Erre elég sokan rájöttek J …