Pár nap és Valentin-nap. Ha nem ontaná magából a média, ha nem halmozna el „jobbnál-jobb” ajánlatokkal, fel sem tűnne. Bár így sem zavar sok vizet az életemben. Ugyanolyan nap, mint a többi, annyi különbséggel, hogy lelki társam névnapja és mamikám születésnapja van ezen a napon, róluk pedig természetesen nem feledkezem meg!
Ez a nap is egy újabb koppintás nyugatról, egy újabb marketingfogás. Profitáló lehetőség a virágárusoknak, ajándék üzleteknek, édesség boltoknak. Felesleges kiadás az egész. Nem csak én, többen is ezen a véleményen vannak, hogy azt, akit szeretünk, akivel együtt vagyunk, az év nem csak ezen a napján kell megajándékozni, nem csak Valentin-kor éreztetni vele, hogy szeretjük és törődünk vele, hanem a többi 364 napon, szüntelenül.
Bár lehet, hogy ha lenne barátom én is kezemet törném, hogy mivel lepjem meg, nem tudom. De nem tartom valószínűnek. Nem vagyok híve a felhajtásnak sem az ajándékozásnak. Nekem már az a világ összes kincsét jelentené, ha tudnám, hogy szeret és mellettem van, elfogad és elvisel! Utóbbi azért nagydolog, mert egy olyan szerencsétlen személyiség vagyok, akit nem hogy hosszútávon, de röviden is nehéz elviselni.
Mikor meg tanultam írni, legelőszőr egy szerelmes levelet írtam magamnak, aláíróként meg az aktuális „nagy szerelmem” jelöltem meg. Ez volt életem első és egyben utolsó szerelmes levele. Elnézve a mai rohanó és túldigitalizálódott világot, több nem is lesz. A kézzel írottnak van egyfajta varázsa, van benne valami különleges, ami magával ragad. Már csak az nagy dolog, hogy egy fiú írásra szánja magát, és nem fél azt postázni. Az e-mail annyira mű és üres. Ott vannak a betűk, a szavak előtted, de nincs tartalmuk, nem beszélnek, csak lógnak a fehér üres térben. Míg egy levél…. illatos, beszédes, érzelmekkel teli.
Lehet, túldramatizálom dolgokat, de egy levél több mint az éterben küldött ABC. Ezt a papírt bármikor előveheted, évtizedek múlva és az érzés ugyan az, mint egykor, mikor először kézhez vetted. Oké, az e-mail-t kilehet nyomtatni, de az akkor sem ugyan az!!! Remélem érthető, amire gondolok.
Lassan tavaszodik. Vége a februárnak. Éled minden. A madarakkal együtt kirepülnek a meleg szobából a párocskák is, turbékolnak a parkokban, kézen fogva sétálnak, és boldogságukkal töltik meg a levegőt. Bármennyire is utálom a látványt és egy-egy csók láttán a gyomrom is kifordul, még is irigykedve pillantok rájuk olykor. Felteszem magamnak ekkor a kérdést: nekem miért nincs? És a válasz azonnal érkezik is, ami megnyugtat, és folytatom az utam nyugodtan mintha misem történt volna. Múló állapot. ..
„Egyformán szüksége volt a melankólia félhomályára, a bánat alkonyára és a kétségbeesés éjszakájára, mert azok közé tartozott, kik eleve boldogtalanságra vannak ítélve, s akarva, nem akarva feléje gravitálnak…”
