Szeptemberrel nem csak az iskola és a mókuskerekes monotonitás kezdődött el, hanem számomra a kiborulások időszakai is. Tavalyi tanévben minden csütörtökön, rendszerint kiborultam. Sírtam és önmarcangolást végeztem, lehetetlennek, kilátástalannak éreztem az életem. Suli végével ez abba maradt, de most, ismét felütötte a fejét lelki gyengeségem és tűrőképességem a végéhez ért (elég hamar).
Ebben a hónapban eddig kétszer fordult elő velem, pedig még csak a tanév eleje van. Ettől kezdve sűrűsödni fog. Az első múlt héten történt. Egyszer csak felálltam az asztaltól és kirohantam a szobámból, meg sem állva a vasútállomás első sínpárjáig. Persze vonat nem jött, miért is?! Aztán tovább mentem a mólóig. Végig sétáltam a peremén. Véletlennek vagy pusztán kiváló egyensúlyérzékemnek köszönhetően – nem tudom – nem estem bele a vízbe. Elkeseredve leültem a betonra, lógattam a lábam és elkezdtem sírni. Belül sírtam, zokogtam, ordítottam. Úgy érzetem, senki sem lát, senki sem érez. Az életemet, a céljaimat ismét sötét felhők borították, megint előtörtek a reménytelenség és az értelmetlenség víziói. Csak ültem és meredtem magam elé, gondolkodtam, vívódtam. Majd körülbelül 2 óra önmagammal való harc után felálltam és visszamentem a kollégiumba. Vettem egy hideg zuhanyt és lefeküdtem. Lefeküdtem azzal a kívánsággal, hogy másnap reggel ne ébredjek fel. Ezzel a mondattal fekszem szinte minden este, de most, most valahogy erősebbnek hatott.
A második ma történt. Egész héten olyan voltam, mint egy halott. Sápadt és kedvtelen, szótlan és mogorva. Csak ültem a padba, összehúzódzkodva, mint aki készül megfagyni. Órák után felmentem a szobámba, megálltam az ablak előtt, eljátszottam a gondolataimmal, és úgy döntöttem, nem bírom tovább, el kell jönnöm onnan. Kimostam a ruháim, elmosogattam az edényeim, letöröltem a polcokat, az asztalt, a mosdót, és egy órával a busz indulása előtt lementem az állomásra és vártam. Első lógásom. Gondolkodtam itthon és a suliban mit találok ki indoknak, de valahogy nem érdekelt az egész. Nem találom a helyem, nem érzem jól magam sem itt, sem ott, sem a „barátokkal” sem a családommal. Itt és így nem. Úgy érzem, semmit nem tudok, semmi sem sikerül, mindenkinek csak a terhére vagyok, csak kolonc, akit nem lehet lerázni…
Minap töri órán egyik osztálytársam lekiabálta a fejem. Róla azt kell tudni, hogy csak a politikáról tudok vele beszélgetni, nem, inkább vitatkozni. Egyfajta szemellenzővel jár, aki nem tűr semmi ellenvéleményt az általa képviselt politikai párttal kapcsolatban. Én ezzel nem foglalkozom, és nyíltan kimondtam a véleményem. Erre ő azt mondta, hogy gondolkozzak el, mielőtt megszólalok, mert ebből még komoly bajom lehet! Na, mondom, ha csak ezen múlna….
