Szerintem sokunk van úgy vele, hogy ha nem teljesíti azt, amit elvárnak tőle, nem olyan, mint ahogy egyesek elképzelik, rosszul érzi magát. Közhelyes ugyan, de igaz: mindenkinek nem lehet megfelelni! Mindenkit nem lehet szeretni és mi sem szerethetünk mindenkit! Mások vagyunk. Eltérő gondolkodással, nézőponttal, véleménnyel. Ez így helyes. De vagyunk páran, akik már-már kényszeresen törekednek arra, hogy minden képnek megfeleljenek, minden embernek az elvárásait teljesítsék, még ha ellentétesek is azok a feladatok. Vajon miért akarunk ennyire megfelelni? Miért nem elégszünk meg azzal, hogy amit magunk elé tűztünk ki, azt teljesítsük? Miért nem vállaljuk önmagunk és bújunk bele egy teljesen más személyiségbe, amit ránk erőszakolnak? Ennyire rákényszerülünk, arra, hogy mindenki szeressen és elfogadjon? Miért nem elég annak a pár embernek az elfogadása, akiket mi is elfogadunk, és akiket szeretünk?
Ennek kulcsa talán ott lehet elásva, hogy a ma emberei zömmel zárkózottak, az érzelmeiket nem mutatják ki, ami akarva –akaratlanuk, arra készteti a másikat, hogy ő se szeressen, gondolván, őt sem szeretik. Ez az ördögi kör a szeretethiány eláltalánosodásához vezet, ami sem rövidtávon, sem hosszú távon nem előnyös, se nem egészséges. Hisz’ minket, embereket a szeretet éltet, az, hogy adhatunk magunkból, szebbé tehetjük annak az életét, aki fontos számunkra. A szeretet, a szerelem manapság nagyon ritka. Az őszinte érzelmek kiveszőben vannak, akiben viszont még élnek, azok igyekszenek ezt palástolni, elnyomni, hogy miért, azt nem tudom, talán a gyengeség egyik válfajának tekintik?! Csak találgatni tudok. Ez az egyik véglet, tehát, hogy teljesen érzelemmentesek leszünk, ami által az érzékenyebbek úgy gondolják, ha teljesítik az elvárásokat, akkor szeretni fogják őket, nem törődve önmaguk, a személyiségük-egyéniségük torzulásával, eltűnésével.
A másik véglet talán a manapság oly’ divatos emo- stílus. Észrevételeim szerint ennek képviselőinek túlnyomó többségének nincs az érzelmességhez, a depresszióhoz, az önérvényesítéshez és a lázadáshoz semmi köze. Legtöbben csak divatból, vagy egy közösségbe való bekerülés miatt öltik magukra a stílus jellegzetes viseletét. Ez is csak oda vezethető vissza, hogy mások elvárásainak szeretnének megfelelni, hogy tartozhassanak valahova. Mert ha nem is teljes mértében, de kis arányban dominál náluk is a szeretet hiány, ami idővel, a kor előre haladtával vagy eltűnik, vagy erősödik. Ezt nem lehet tudni, de mindenképp, különös figyelmet igénylő társaságról van szó, akik nem titkolják, vállalják, hogy érzelmi, lelki zűrben vannak, össze vannak zavarodva, nem találják a helyüket.
Akik viszont semmi jelét nem adják, hogy lennének problémáik, magamból kiindulva, ők lehetnek a legkritikusabb réteg tagjai. Maximalisták, szeszélyesek, melankolikusak, elvontak. Hatalmas tehetségüket, vágyaikat elnyomják, csak hogy megfeleljenek mindazoknak, akiket szeretnek, akitől nem kapják meg azt az érzelmi támogatást, amire szükségük lenne. Szomorú, de ők, vagy is mi, csak magunkra támaszkodhatunk, egyedül kell rájönnünk életünk törvényeire, arra, hogy mire van szükségünk, mi visz előbbre. Magunknak kell bizonyítanunk, a személyiségünk kiismerésével, hogy lehet minket szeretni olyannak, amilyenek vagyunk és mi is szerethetünk, feltétlenül. Itt talán azzal kellene kezdeni, hogy kis rést nyitunk a világ felé, amit majd idővel tágítunk. Aki közelít hozzánk, nem taszítjuk el, és aki nem kér belőlünk, azzal nem törődve tovább állunk és nem morfondírozunk azon, hogy hol rontottam el, mert lehet, sőt biztos, hogy nem tévedtünk, egyszerűen csak mások vagyunk.
