Életünk akkor kezdődik, mikor (jobb esetben) két ember találkozik és megtalálja a másikban azt, amit addig keresett. Elindul bennük az a kémiai folyamat, amit szerelemnek szokás nevezni és egybeolvad a sorsuk. Egyesülnek testileg, lelkileg, majd egy biológiai törvényszerűségnek köszönhetően megfogan az ember. Innen számíthatjuk sorsunk kezdetét. Rádióban hallottam, hogy egy riporter megkérdezi alanyát, egy kislányt, hogy hol jobb élni: anyu pocakjában, vagy ide kint a nagyvilágban. A kislány az utóbbit válaszolta, indoklásként pedig azt felelte, mert itt nagyobb a hely :). Szerintem sokunkban is felmerült ez a kérdés, és minden alakommal mást súgott a lelki hang.

Kilenc hónap múltán megtapasztaljuk első szenvedésünk, az első pofon érzését, melyet az élettől kaptunk. Nem elég, hogy az első levegővétel iszonyatosan fáj (erre hiteles információm nincs), de még a műtő is zord, hideg, az erős fény égeti a szemünk, és az a sok ember fura maszkban és kesztyűvel. Rémisztő…

Ezt követően indul el a tanulás azon folyamata, amely kapcsán tanulunk meg járni, ülni, enni, inni, beszélni, érezni, gondolkodni. Elkezdődik a személyiségünk kialakulása, az emberekhez való viszonyunk, a tapasztalatok kelletette viselkedési formáink, első beidegződések, az ösztönök lassú elhagyása.  Majd jön az a szakasz, mikor önkéntelenül bedugják az ifjoncot egy idegenekkel teli intézménybe, amit óvodának neveznek, oda ahol nem azt és akkor csinálja, mikor épp kedve tartja. Szembesülni kénytelen a szabályok sokaságával, az elvárásokkal, azzal, hogy nem mindenki szereti és fogadja el. Az emberek rossz, ill. jóindulatának megtapasztalása, kortársai bántása, első barátok és még sorolhatnám. Mihelyt ebbe belerázódik, vagy bele kénytelen rázódni, kiszakítják, és egy szigorúbb és kötelességgel telezsúfolt, új emberekkel teli közegbe helyezik (iskola). Van, aki jobban, más kevésbé jól kezeli, de felnőtté válásunk útjának ez az állomása is fontos, hisz’ felnőttként itt kezdenek el minket kezelni.

A szamárlétra sok fokból áll. Sorsunk nem egyforma. Ahány ember, annyi tapasztalás. De életünket mi alakítjuk, mi formáljuk, a döntéseinket mi hozzuk ez által a felelősség is a miénk. Minden úgy történik, ahogy mi, legbelül szeretnénk.  A felnőttek világa tud nagyon rossz is lenni, de egyben szép is. Ha pályánkat a megfelelő sínre helyezzük, akkor nem lehet nagy gond. Lelkünk zűrjeit legjobban pedig úgy tudjuk kezelni, ha azt tesszük, amit adott időben szeretnénk. A mai világ amúgy is gonosz és sok mindent elvon az egyéntől, ne legyünk hát a magunk ellenségei, és adjuk meg mindazt önmagunknak testileg, lelkileg, amik az igényeinknek megfelelőek.  

Gyakran adódik olyan helyzet, amikor mindenre vágyunk csak épp társaságra, emberekre nem. Ezzel addig nincs is semmi gond, amíg ez nem állandósul. Mihelyt ez megtörténik, életünk kisiklik. Ekkor mindent el kell követni annak érdekében, hogy visszatérjen a helyes irányba. A magány lassú és fájdalmas halálhoz vezet, minden boldogságtól elzártan, és ki ne akarna boldog lenni?! Még az is, aki mazochista, aki csalódott önmagában, az is, aki a társadalom értéktelen tagjának tartja magát, a depressziós is, a beteg is, és mindenki, aki küzd valamilyen lelki problémával. Azok, akik nem tapasztalták meg e negatív érzéseket, vagy csak volt kellő bátorosuk és voltak elég erősek ahhoz, hogy legyőzzék a félelmeiket, vagy a negatív érzéseiket, azok az emberek boldogok és kiegyensúlyozottak, ezáltal sikeresek. Van erejük küzdeni, van elég bátorságuk szembe nézni a félelmeikkel és nem feladni. De azok, akiknek nem, rajtuk csak az segíthet, ha összeszedik minden lelki erejük, felállnak és elindulnak. Minden rajtunk múlik nem a szomszédon vagy a barátokon. Ők tehetnek akármit, ha TE nem akarod! Ahhoz, hogy valaki igazán boldog és elégedett legyen önmagával, számtalan csalódást meg kell élni, hisz’ azok által leszünk erősebbek és kitartóbbak.

Sorsunk beteljesedése a halállal jön el. Az hal meg nyugodtan, aki minden lehetőséget maximálisan kihasznált, amit az élettől kapott. Lehetőségekkel el vagyunk halmozva, csak csukott szemmel járva nem látjuk meg azokat. Így elmennek mellettünk, közben kitudja mekkora esélyt hagytunk elszállni magunk mellett bármiről is legyen szó.  

Úgy gondolom, kell némi önzőség, önmagunk előtérbe helyezése, egy cél, melyet bármi áron is, de fenn tartunk és küzdünk érte, ami kapcsán elérhetjük az áhított boldogságot. A szerelem meg akkor kopogtat mikor épp nem is várod, ezért soha ne legyen zárva az ajtó és a füled sem, mert lehet, hogy már egy ideje kopogtat  ;)