Tanév végéhez közeledve éreztem, hogy egy újabb eseménytelen, üres, otthonülős nyaram lesz. Tudtam, hogy mint az eddigieket, ezt is kegyetlen lesz megélni. Még el sem kezdődött, de már a végét vártam. Szinte már magam előtt láttam, ahogy otthon vagyok, a könyvek közé menekülök, szüleimnek segítek és próbálom felgyorsítani az idő múlását. Bárcsak tévedtem volna…
Szóval az idei nyaram is elég unalmas volt. Főleg ez első másfél hónap telt el nagyon lassan és kegyetlenül. Napok, hetek múltak észrevétlenül. Rájuk szállt a monotonitás, rutinná vált minden egyes nap. Kerestem az értelmét annak, hogy a következő reggel miért keljek fel. Nem meglepő, egyszer sem tudtam okot találni, egyszerűen a rutin és a megszokás, ill. az, hogy nem tudok egész nap feküdni. Napjaim azzal teltek, hogy a család után rendet raktam, főztem, vasaltam, olvastam, és észerevétlenűl, teljesen magamba zárkóztam. Nem mozdultam ki itthonról, teljesen alávetettem magam a családnak. Fogytam is, pedig ez, amit nagyon nem kellene. Depressziós időszakaim gyarapodtak, és mind hosszabbodtak. A leghosszabb 2 hét volt. Akkor a házból sem mozdultam ki, szobám teljes sötétségében, magam teremtette zord hangulatában, mozdulatlan állapotban hol ültem, hol feküdtem, és a gondolatok mélységében elveszve keltettem egy halott benyomását. Az ember erre azt várná, hogy a család vagy a barátok berobognak és kísérleteznek eme állapotból való felébresztéssel. Esetemben nem történt semmi. „Barátok” eltűntek, vagy én zártam ki őket és hanyagoltam el, család meg nem foglalkozott velem, ami nem is baj, jobb volt egyedül. Anyutól viszont megkaptam, hogy már magam sem tudom elviselni, ami teljesen igaz! Ebben az időszakban csak menekültem, bujkáltam, kerültem mindent és mindenkit, nem beszéltem, ha mégis meg kellett szólalni, csak veszekedtem, ezzel is jelezve, hogy HAGYANAK BÉKÉN! Leginkább mégsem az emberek elől menekültem, sokkal inkább magamról nem akartam tudomást venni. Önutálatom olyannyira elhatalmasodott felettem, hogy nem voltam képes még tükörbe nézni sem, mert féltem, hogy rögvest kifordul a gyomrom. Az undor és az, hogy nem tartom magam semmire, és folyton elégedetlen vagyok magammal, mérhetetlenül eluralkodott rajtam, mondhatni „élni” nem hagyott. És ekkor, ebben a reménytelen és halál közeli állapotban jött egy lehetőség, hogy kimozduljak, aminek meglepő módón én örültem a legjobban. Alig vártam, hogy ott legyek. Ez egy nyaralás címen kapott ajándék és egyben lehetőség az élettől. Ez az idő, ez a 9 nap, ami a lehető legtökéletesebb és legszebb napok sorozata volt ebben az évben. Ismét beleszerettem Szeged városába, egyben megerősítve azt a szándékom, hogy ott tanuljak tovább. Mióta haza jöttem, kezdem össze szedni magam,(bár itthon nem válltozott semmi) már ami a „védekező” stratégiát illeti. Tapasztalatok és élmények sokasága hatott rám építő jelleggel, és a pozitív megerősítés is, amit ott kaptam, már szükségeltetett.
A nyári szünetből való visszaszámlálás lassan a végéhez közelít. Lelkesedésem és izgalmam napról-napra növekszik. Ugyanakkor kicsit félek és bizonytalan vagyok abban, hogy képes leszek-e kihozni magamból a maximumot, képes leszek- e a legjobban megcsinálni az érettségit, és hogy felvesznek-e a kívánt szakra?! Ez az év(kistúlzással) forduló pontot jelent az életemben, ez az egyedüli lehetőség arra, hogy kitörjek innen, hogy bizonyítsak magamnak, hogy lelkileg rendbe jöjjek és végre teljes életet élhessek elhagyva az itt kapott és naponta felfrissített negatív kritikát, és megszakítani a folytonos lelki nyomást. Nagy remények és óriási lehetőségekkel kezdem el az idei tanévet, megfogadva, hogy önző leszek, és kizárólag az érettségire összpontosítok, nem engedve semminek és senkinek. Lehet, hogy ez most (tőlem) kegyetlenül hangzik és valószínűtlennek tűnik, (mert aki ismer, tudja, hogy nem tudok nemet mondani) de az életem múlik ezen, vagyis hogy a szüleim életét élem (ami nem egy hálás élet), vagy kialakítok egy saját életet, amiben én én vagyok és nem más, nem a szomszéd csaj, nem a nővérem, hanem ÉN!
