Napokban nagyon sokat gondolok a mamámra. Felidéződnek bennem a gyermekkori emlékek, amelyek hozzá kötnek. A nyarak, melyeket nála töltöttem.  Az arca mikor meglátott, a szavai, ahogy mérgesen rám szólt, mert kihúzkodtam a zöldségeit… Pár hónap és tíz év, hogy meghalt. Nagyon hiányoznak azok az idők, amiket vele, mellette tölthettem. Az átbeszélgetett esték, a Dáridó nézése, a Padödös csajokon való poénkodás. Persze itt nem a cselekvés a lényeg, hanem az, hogy vele lehettem. Tíz év sok idő, de nem feledteti velem sem az érzést, sem az élményt, sem pedig azt a mérhetetlen nagy odaadást és szeretetet, amit tőle kaptam. Sokszor látom magam előtt, ahogy délutánonként lepihent, én meg a szoba másik végén ültem a kisszéken és meséltem neki. Én találtam ki a történeteket és persze egy 6-7 éves gyerektől mit várjunk, szóval nem volt nagy sztori, de ő még is úgy hallgatta, mintha az évszázad meséje lett volna.  Ő volt nekem az egyetlen, az örök, halhatatlan példakép. Annyi mindenen keresztülment az életben, annyit szenvedett, mégis tartotta magát a végsőkig és mindig önzetlen volt. Mindenki szerette, én különösképp!! Persze, biztosan minden nagyszülő ilyen, de mindenkinek a sajátja a különleges, az egyedi, a leg!

Nem tudtam és soha nem is fogom tudni feldolgozni a halálát. Nem, erre képtelen vagyok, képtelen elengedni, mert azzal kitörölném az életemből és azt nem akarom! Nem szeretnék tőle elszakadni.  Főleg azért sem, mert tartozom neki. Igaz, hogy szóban nem tudom leróni, de a tetteimmel igen. Vezekelnem kell, mert halála előtt nagyon megbántottam. Hülyén viselkedtem, amit soha nem fogok megbocsájtani magamnak. Nem azt érdemelte tőlem! A legfájóbb az, hogy nem tudtam tőle bocsánatot kérni és nem tudtam neki elmondani, hogy mennyire szeretem, hogy milyen fontos nekem………

Olykor, nagyon ritkán visszajön az álmaimon keresztül, de nem szól hozzám. Csak távolról, szigorúan néz. Érzem, hogy haragszik, és nagyot csalódott bennem. Ez nagyon fáj, de tudom, hogy ezt érdemlem. Tíz éve, hogy gyötröm magam emiatt. Tíz éve vezeklek, de úgy látszik még mindig nem tudtam megbékíteni hatalmas szívét. Még mindig nem tudtam elérni, hogy úgy nézzen rám, mint akkor, mikor kitárt karokkal, eszemet vesztve rohantam felé, mikor attól félt, hogy az ölelésemmel össze töröm a csontjait, mikor látta, ahogy keressük a csokit a tesómmal, amit az egér tett a szobába, mikor………….mikor velem volt…. Nagyon hiányzik……..:(