Mikor egyedül vagyok, akkor kezdek el mindig mélyen gondolkodni. És ez soha nem jelent jót!!! Gondolkodom az életemen, azon, hogy mit és hol rontottam el, hogyan lettem olyan amilyen. Mindig rájövök a megoldásra, és arra is, hogy mit kellene tennem, de ilyenkor mindig elő bukkan a tükör. A tükör az a tárgy, ami a nők legtöbbjének és persze nekem nagy ellenségem. A tükör valójában azt mutatja, amit látni akarsz, és ahogy látod önmagad. Tehát nézhetsz ki bármilyen jól, ha ezt nem tudod, és nem hiszed el, akkor a tükör is csúnyának fog mutatni. Én sem hiszem el, bárki is mondja, hogy jól nézek ki. Szerintem ez nem így van.
Minden emberben van hiúság. Valakiben ez egészséges szinten van, másoknál már beteges. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam. Bárhogy nézek ki, bármit viselek, bármennyi kiló vagyok, sehogy sem tetszem magamnak, ezáltal a tükör sem egy széplányt mutat, hanem egy rút kis kacsát. A felnőtté válás, és az élet igazából ott kezdődik, hogy megismered önmagad, a képességied, lehetőségeid, korlátaid, kiismered a tested és a lelked majd megteremted köztük a harmóniát. Egyensúlyban lenni önmagaddal azt jelenti, hogy szereted azt, aki vagy és elfogadod olyannak amilyen. Sokunknak ez nagyon nehéz, másoknak rém egyszerű. De hát ilyen a világ nem vagyunk egyformák. De ez nem is hátrány, milyen uncsi lenne, ha minden ember egyforma lenne, egyforma ízléssel, gondolkodással.
Az önismeret legjobb útja az, ha kiengeded a szárnyaid és bele veted magad a mély vízbe. Nem zárkózol el, nyitsz a világ felé, ismerkedsz, kísérletezel. Amit meg sem próbálsz, arra ne is várj! Amiért nem teszel, ami felé nem nyújtod a kezed, azt soha nem éred el, bárhogy is akarod. A vágy és a tett egymást követik, együtt tudnak csak érvényesülni, külön- külön nem.
Mondtam, hogy tudom a megoldást, de elindulni az úton képtelen vagyok. Rettegek a kudarctól, a csalódástól, pedig ezek azok, amik feljebb visznek, amiktől megerősödünk, amik kiépítik a személyiségünk. De egyedül nagyon nehéz. Egyedül, reménytelenül, lélektelenül mondhatni esélytelen. Pedig tudom, hogy ha nem nyitok mások felé, akkor továbbra is magányos maradok, hiába van sok jó tulajdonságom (egyesek szerint), ha ezt nem mutatom meg, akkor úgy halok meg, hogy észre sem veszik… Néha valóban jó eltűnni a világ elől, kiengedni a gőzt, lazítani, és nem törődni a világ dolgaival, de hosszú távon ez nem kifizetődő. Ez mind a halálba kerget anélkül, hogy éltél volna. És szerintem igazából senki nem akar meg halni. Mondani az egy dolog, de érezni az egy másik. Az ilyen és az ehhez hasonló mondatok, csak figyelemfelkeltés, jelzés, hogy „itt vagyok, élek, szeressetek!” Vagy csak szimplán elege van és egy kis levegőhöz szeretne jutni, de amint ezt meg kapja, el is felejti, hogy mondott ilyet is. De aki ezt is érzi, azt komolyan kell venni, és törődni kell vele, szeretni. A szeretet hiány óriási erő, ami elegendő löketként szolgálhat egy depressziós esetében, hogy meg tegye azt, amit sokan megmernek tenni, és amit sokan nem.
Nagyon empatikus ember vagyok. Mindig a saját életem és érzéseim elé helyezem a másokét. Mindenkin igyekszem segíteni, aki megbízik bennem annyira, hogy megossza velem a problémáját. Sokszor eredményesen, és a sors fintora, hogy a saját lelkemben képtelen vagyok rendet rakni. Talán pont ezért vagyok rendmániás. Ha lelkemben nincs rend, legalább a környezetemben legyen az.
Bonyolult az emberi lélek, nem csoda, hogy még mindig vannak titkai előttünk, ami nem is kevés. A lélek egy olyan „dolog” ami igazán magába rejt minket. Az igazi énünket, az érzéseinket. Nem hiába mondják, hogy az elnyomott érzelmek, a ki nem mondott gondolatok okozzák a betegségeket. Ezért előbb ott kell rendet rakni, elhatározni magad és csak ezután sikerülhet a gyógyulás!
Minden csak rajtad múlik, hogy mikor, mit és hogyan döntesz! De bárhogy is teszel, az nagyban befolyásolja az életed nem csak jelen állapotát, hanem a jövődet is!
