Mostanában nem vagyok valami jól. Ezt a gondolataim is bizonyítják. Legutóbb azon agyaltam, hogy vajon jó ember vagyok? És ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Egyáltalán van olyan, hogy jó és rossz ember? Mi a kettő közt a különbség? Kinek mi a jó és mi a rossz? Hiszen nem lehet megfelelni mindenki igényeinek, így nem is lehet konkrét kritériumokat felsorolni, vagy tévedek?

Az emberek miért születnek ide? Mi a feladatuk? Mi az oka annak, hogy egy személy pont oda, pont akkor és pont abban az időben születik. Például én miért ide, ebbe a családba, ebbe a közegbe? Miért nem száz évvel korábban és más felépítésű és más gondolkodású társadalomba?

Őszinte leszek, nem látom az életem értelmét, nincs célja, nincs küldetése, nincs egy megfelelő, elfogadható magyarázatom az életemre. Nem tettem semmit, nem élek társasági életet, maximálisan elzárkózom az emberek és a világ elől. Nem vagyok okos, sem jeles tanuló, nincsenek őszinte barátaim, nincs, aki szeret, nincsenek céljaim, ill. voltak, de már nincsenek. Akkor hát miért? Miért vagyok itt és szenvedem végig ezt az „életet”. Miért nem halok már meg, és adok lehetőséget egy új életnek, aki talán jobban bánna az életével és élne a lehetőségeivel.

Nincs, aki szeret. Kiragadnám ezt a mondatot, mégpedig azért, hogy megmagyarázzam. Nyilván (akik olvassák) sorolják rögtön, hogy de van, a szüleid…stb.  A szüleim max szülői kötelességből, máskülönben nem, a családom jobb szeret nem is látni, mivel engem tartanak a szégyenfoltnak. Egy azért még is van, de vele is megtartom a két lépés távolságot, nem szeretném, ha azt gondolná rá telepszem. Szóval család kilőve. Barátok? Ahogy már említettem egy volt, ő is elhagyott. a másik, akit kezdtem közel engedni magamhoz, és egyik péntek délután azt hiszem még inkább, ő most hirtelen hátat fordított, és kerül. Most szerintetek az ilyen barát? Nem tudom mire vélni a viselkedését. Úgy érzem, nem tettem vagy mondtam olyat, amivel megbánthattam volna, hiszen csak egy szimpla baráti délután volt. Feküdtünk a Balaton parton, a mólon, az egyik padon, beszélgettünk, élveztük a napsütést blabla. hosszú idő után, neki megengedtem, hogy megfogja a kezem. Ez volt az egyetlen változás a barátságunkba, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Most meg, kerül, mintha leprás lennék. Ki érti ezt?!  Vagy meglehet, hogy úgy gondolja, hogy ………áh…… nem tudom.

Nem vagyok tisztában magammal, sem semmivel. Úgy érzem, hogy meghaltam, csak egy test mozog és teljesíti a napi rutint. De nem szívesen. Ez a depresszió lassú és kínzó halált ad!!!

Minden nap ugyan olyan, ugyan azok az arcok, ugyanaz a ritmus,az útvonal, ugyanazok a feladatok, minden nap egyforma. Nincs semmi kaland, semmi izgalom, semmi intelligens ember, akivel az én szintemen el tudnék beszélgetni. Ez a szint lehet alacsony, lehet magas, attól függ, kihez viszonyítok. Nincs semmi örömforrás. Üres az életem. Egy újabb ellentmondás: kerülöm a társaságot még is vágyom rá? Vágyom a figyelmet, a szeretetet, mégis menekülök előle? Miért ártok magamnak tudatosan? Miért nem érzem jól magam a bőrömbe, a „barátaim” közt? Miért vagyok csalódás a családomnak? Miért nem teljesülének a vágyaim? Miért nem talál rám, a szerelem? Talán mert nem is akarom? A lelkem mélyén pont ezek ellen küzdök? De miért? Miért nincs összhang a testem és a lelkem, a szívem és az eszem, álmaim és a valóság között??? Miért?? Miért? Rengetek miért, amikre válasz nincs, vagy nem egyszerű, esetleg én vagyok olyan hülye, hogy ezt a rejtvényt megfejtsem. … Vagy mi van??? Hát az van, hogy teljes a káosz…..és hogy mi lesz? Fogalmam nincs. Egyedül vagyok ebbe a nagyvilágba, remény vesztve, és nincs mellettem senki, aki támogatna, csak olyan, aki folyton belém rúg…

Van értelme így élni?????