Mikor négy éve otthagytam a szállodát, megfogadtam, hogy oda soha többet, legfeljebb, mint vendég megyek csak vissza. Nem arról van szó, hogy rossz száj ízzel mentem volna el, bár az tagadhatatlan, hogy az első két évem maga volt a pokol. Mondják, minden kezdet nehéz, dehogy ez két éven át tartson, az nonszensz. Nem hibáztatom magam emiatt, mert én igazán minden tőlem telhetőt megtettem. Nem beszéltem sokat, nem láttam és nem hallottam semmit, dolgoztam a legjobb tudásom szerint, álltam a nem kevés, és határokat nem ismerő szívatás sorozatot, mindenkivel tisztelettudó voltam, szóval rajtam nem múlott, hogy valamiért mégsem szerettek, egy ideig. Aztán lassacskán elnyertem egy-két dolgozó szimpátiáját, akikkel a mai napig jóban vagyok, és akiknek soha nem volt hozzám egy hangos, rossz szavuk sem, még akkor sem, amikor megérdemeltem volna.
Akkor, azt hittem, hogy a főnökök és a magasabb beosztásban dolgozók azért nem „keresnek”, mert ellenszenves vagyok számukra. Így, utólag visszagondolva, nem erről lehetett szó. Sokkal inkább arról, hogy nem tudtak hogyan közeledni felém. Mivel, mindig csendben voltam, visszahúzódó, nem szóltam vissza, tehát nem jelentettem nekik kihívást vagy viccelődést. Ellenben a többi tanulóval (akik fiuk), ők homlokegyenest az ellentéteim voltak. Alig dolgoztak, feleseltek és lehetett velük poénkodni.
Amikor mégis rám kellett számítaniuk, félve, szinte remegő hangon kértek meg vagy át hárították másra, hogy nekem szóljon. Vicces…
Szóval az első két évben, minden nap gyomorgörccsel mentem be dolgozni, felkészülve a legrosszabbra, találgatva, hogy az előzőnapiból kiindulva, aznap hogyan fognak velem kiszúrni. Sajnos, soha nem tudtam őket kiszámítani. Valamivel mindig sikerült a sírás határára rugdosni, mély megaláztatásba részesíteni, holott azt semmi nem indokolta volna. A legszörnyűbb az, hogy ezt mindenki tudta, és senki nem szólt, hogy „na, ezt már igazán nem kellene!”.  Meg kellett tanulnom kizárni ezeket az ingereket, különben nem tudtam volna odafigyelni a munkámra, ami, akkor, a legfontosabb volt.
A harmadik évem viszont fantasztikus volt (legalábbis az első kettőhöz képest). Véget értek a szívatások, a megaláztatások és előtérbe kerültek a dicséretek, az önálló munka, nem lógott a fejem felett semmilyen ellenőrző tekintet. Elnyertem a bizalmukat. Nyugodt voltam, képes koncentrálni és egyre jobb teljesítményt produkálni. Arra, hogy kizárjam a körülöttem levőket, már nem volt szükség. A kritikák pozitív irányt vettek, a beszéd stílus már-már kedvesnek volt mondható. Az a két személy, akik addig a legnagyobb ellenszenvvel viseltetett irántam, ők lettek a legnagyobb pártfogóim. Micsoda Páli-fordulat! Hát még én, hogy meglepődtem, mikor szeptemberben nem úgy fogadtak, mint valami undorító járványt, hanem, majd nemhogy meleg öleléssel. Jót tett nekik a nyár, vagy nem tudom, de már nem is érdekel.
„Soha többet nem lépem át a szálloda küszöbét!”, mondtam akkor és a lehető legkomolyabban is gondoltam. Párszor visszanéztem ugyan, de szigorúan látogatás céljából egy-két emberhez. Nagyot változott a fogadtatás. Érdeklődtek, mosolyogtak rám, többször mondták, hogy jól nézek ki, szóval ennyit tesz, ha már nem szakmunkás vagy… (hanem tanulsz tovább).
A „soha” eddig tartott. Ma újból bementem, de nem látogatóban, hanem munka ügyben. Visszamegyek oda dolgozni, ahova már csak, mint vendég, egy pénzes vendég akartam menni, hogy megmutassam nekik, „látjátok, ez lettem én!”.
Erre azonban még várni kell…. De ami késik, az később jön!!!