Ahogy a divatba visszatérnek a régi trendek, úgy az életemben is a már megélt élmények. Mondják, a történelem ismétli önmagát, kiváltképp, ha nem tanulunk a hibáinkból. Az életet leginkább az iskolához tudnám hasonlítani. Ha nem tanuljuk, meg a leckét megbukunk, és addig kapjuk azt a bizonyos leckét, amíg meg nem tanuljuk. De az is igaz, hogy mihelyt megoldunk egy helyzetet, jön a következő, és nem mi döntjük el, hogy helyes vagy helytelen, hanem az élet. Mi, csak alkalmazkodunk.

Az utóbbi néhány hétben kezdtem kijönni a szüleimmel. Mióta elvették apám jogosítványát (ittas vezetés), azóta mintha vele is könnyebben szót értenék. Kezdtem örülni, hogy talán igaz, hogy én voltam túl zárt feléjük, talán én hibáztam ott, hogy kizártam őket az életemből, hogy a gyerekkori sérelmeim miatt nehezteltem rájuk, és mindez vezetett a kapcsolatunk ez irányú alakulásához. Már csaknem jól éreztem magam velük. Bár azt is tudni kell, hogy hatalmas erőmbe került tolerálni a viselkedésüket, a nézeteiket, a dühüket és azt, hogy nem értettek- és nem hallgattak meg. Nagyon próbálkoztam a kedvűkre tenni, nem feleseltem, kedves voltam és figyelmes, és igazán nyitott. De ők ezt vagy nem vették észre vagy nem akarták észrevenni. De az is lehet, hogy ezt természetesnek tartották, ill. ennyire nem vesznek rólam tudomást, hogy a súlyom csökkenésén kívül semmit sem vesznek észre rajtam. Ez is azt bizonyítja, hogy csak a külső fontos számukra és, hogy a külvilág elvárásai szerint élnek. Jobban érdekli őket a közösség véleménye, mint a család tagjainak a lelki egészsége. Bár erre soha nem adtak. Emlékszem, mikor családterápiára kellett járnunk. A munkahelyükről is titokban kéretőztek el, nehogy valaki megszólja őket, hogy pszichológushoz kell vinni. Erre durván 4 évet vártam. Nyolcadikban ugyan jeleztem anyunak, hogy szükségem lenne egy szakemberre, de ő csak legyintet, mondván: majd kinövöm. A terápia 4-5 alkalmat jelentett számukra, de ott is hozták a formájukat. Apám csak ült, percenként az óráját bámulta, szégyellte, hogy ott kell lenni, és egy nő „okoskodik” valami „süket dumával”. Anyám rendezte az öcsém, igyekezte a figyelmet rá fordítani, „milyen aranyos”, „milyen szépen elvan”. Nővéremet piszkálta, hogy mondjon valamit. Ő válaszolt mindenki helyett, mintha mi képtelenek lennénk szólni. Én csak ültem, a könnyeim hullását próbáltam késleltetni, de minduntalan kudarcot vallottam. Sírtam, mert szégyelltem, hogy ilyen meg nem értő családom van, ilyen felszínes és képmutató. Alig vártam, hogy elmenjenek. Feszélyezve éreztem magam a környezetükben. Mikor pedig bekerültem a szegedi pszichiátriára, az ott töltött 4 hónap alatt négyszer, ha beszéltünk telefonon, az is katasztrófába torkollott, és egyszer látogattak meg, azt is nagynéném nyomására. Nem hogy segítették volna a felépülésem, inkább gátolták és anyámtól kapott levelek is azt sugallták, hogy én vagyok az eredendő rossz, az én hibám minden, és az én dolgom, hogy helyre hozzam a család válságba jutását. Apám szeptemberbe ki akart hozni, holott még messze voltam a gyógyulástól. Ki akart a suli miatt. Itt sem a tanulmányaim volt az érv, hanem az, hogy mit szólnak majd a faluban és az iskolában. A doktornőmmel sem működtek együtt, sőt!

Egy hete, kétévnyi kihagyás után, megkaptam a volánt. Apámon kívül csak nekem van jogosítványom, így rákényszerült, hogy én vezessem az autóját. Ő 30 éve vezet, és elvárja azt, hogy egy heti vezetés után úgy kezeljem az autóját, ahogy ő. Kezdetben úgy ültem be mellé, hogy „oké, nyugi van, nyelni, nyelni, nyelni, még is csak nem tegnap vezettem utoljára autót!”. Az utolsó két alkalommal viszont már éreztem, hogy nem tudom tovább tolerálni, és egyre többet tévesztettem, figyelmetlenül és kapkodva vezettem. Mikor menni kell valahova, már görcs rándul a gyomromba, remegek, nem tudok koncentrálni, rettegek, és magam előtt látom, az arcomon érzem a keze csattanását. Még el sem indítóm az autót, de már folyik rólam a víz és remeg kezem-lábam, torkom a sírás folytogatja. Tegnap ismét részese voltam eme felemelő élménynek. Borzasztó volt, iszonyatos!  Anya megkérdezte, hogy ment a vezetés. Mondtam, hogy rosszul, mint mindig. Majd az okára tett fel kérdést. Feleletemben a kapkodás és az oda nem figyelés szerepelt. Ő ezt megcáfolta, mondván a „helytelen táplálkozásom, a nem evésem az oka” stb. (mindent erre fog)

Végülis oda szeretnék kilyukadni, hogy kiskoromban volt ez, hogy felnagyították a hibáim, szórakoztak rajta. De kérdem én, hogy tudjon koncentrálni valaki úgy – legyen az nem anorexiás és depressziós, vagy legyen az -, hogy közben azt hallja egész álló nap, mintha magnószalagról menne, hogy mennyire ostoba, nem lesz belőle soha semmi, tehetségtelen, idióta, és egy macskának is több esze van nála. Azt, hogy soha nem fog megtanulni semmit, képtelen bármire, és egy nulla, egy CSŐD! Mindezt max hangerőn, dühtől fortyogó láng vörös fejjel, egekben lévő vérnyomással…..??

Pedig már kezdtem elfelejteni milyen érzés is ez…..